Sokat gondolkodtam, hogy a megújult honlapon elsőként milyen frappáns bejegyzést tegyek közzé. Azon kívül, hogy cudar az idő (ami egyébként télen nem ritkaság), nem túl sokminden történik. Illetve történik, csak kicsit odébb és ugyanúgy nincs rájuk megoldás, mint eddig. Még mindig nincs. Nem is lesz egy darabig, ha a világhatalmi ámokfutásnak valaki vagy valakik nem vetnek véget.

Túl nagy a csend. Mintha vihar előtti csend lenne. Még a postaládám is üres mostanában. Nem mintha hiányolnám a szuperakcióktól hemzsegő szórólapkötegeket, vagy a 20%-os kuponokat. Tulajdonképpen megpróbálhatná mindenki jól érezni magát a hideg ellenére, de valahogy mégsem megy. Még akik eddig olyan nagy elánnal buziztak, azok se hallatják a hangjukat. Jó-jó, tudom, hogy bepróbálkoztak szingliadóval és a kereszténynek csúfolt jobboldal soha nem nyugszik, de egyelőre még lapítanak. Messze még a Pride! Apropó… Szlovéniában már lehet házasodni és a görögöknél is egyhangúan elfogadták a bejegyzett élettársi kapcsolatot… szegény görög kormánnyal legalább a melegek szimpatizáljanak. Egyébként elgondolkodtató, hogy a kétmilliós Szlovéniában nem tartanak attól, hogy a melegházasság révén kihal a nemzet, csak nálunk vannak olyan agytrösztök, akik szerint a homoszexualitás „terjeszthető”.

A téma viszont szerintem még az idén itthon is elő fog kerülni és valami azt súgja, hogy újra heves viták kereszttüzébe kerülünk. Nincsenek olyan illúzióim, hogy itthon is legális lesz az azonos neműek házassága, de valamilyen formában fel fog vetődni a melegek helyzete. Igaz, sokan nem örülnek ennek. Az is igaz, hogy sok civil szervezet majd megint előad egy csomó marhaságot érvként – pro és contra. Évek óta kénytelen vagyok arra az álláspontra helyezkedni, miszerint számomra a társadalom véleménye ebben a kérdésben abszolút nem lehet mérvadó, mégis bízom abban, hogy az agymosottak is elő tudják venni alkalom adtán a józan ítélőképességüket és talán nem a legvéresszájúbbak kapnak nyilvánosságot.

Azt érzem, hogy valamit reagálnom kellene a világ dolgaira, ha már egyszer én vagyok a Megmondólány. Ebben a pillanatban mégsem tudok mit. Még nem. Vagy újra nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ugrásra készen várom a történéseket, hogy aztán kiélve exhibicionista hajlamaimat, megmondjam a tutit. Sajnos megszokhattuk, hogy a történések általában nem jó fordulatokat hoznak, éppen ezért ráérnek még megtörténni. Az elmúlt hónapok eseményeit mindenki ismeri, a következményeiket már tapasztaljuk… és koránt sincs vége.